Talán kevesen tudják közületek, hogy milyen veszélyes is valójában a Mount Everest. Úgy tartják, ha 1000 méterrel alacsonyabb lenne, bármilyen zöldfülű meg tudná mászni, mert technikailag nem tartozik a kifejezetten nehéz csúcsok közé, ami azonban mégis feledteti ezt a tényt, az a magassága. A 8850 méteres hegyből ugyanis egy bő 1000 méteres szakasz található az úgynevezett halálzónában, amely egyes szakértők szerint 8000, mások szerint már 7500 méteres magasságban kezdődik.
Ebben a magasságban a levegő oxigéntartalma alig egyharmada a tengerszinten lévőének és az ideális körülmények között mínusz 25 fokos hőmérséklettel kombinálva olyan mikroklíma jön létre, ahol az emberi szervezet életfunkciói szép lassan leállnak, az itt tartózkodó hegymászók gyakorlatilag lassan haldokolnak. Az elfogyasztott ételt nem tudják megemészteni, nem jutnak elegendő oxigénhez és tápanyag híján a szervezetük képtelen fenntartani az életben maradásukhoz szükséges testhőmérsékletet sem. A tapasztalt hegyi vezetők éppen ezért senkinek sem ajánlják, hogy 2-3 napnál többet töltsön el a halálzónában. Ha ennyi idő alatt nem jön össze a csúcstámadás, akkor bizony sürgősen lejjebb kell ereszkedni valamelyik altáborba erőt gyűjteni.
Mégis évről-évre akadnak olyanok, akik nem szívlelik meg ezt a jó tanácsot és kimerülten vágnak neki a csúcsnak. Az egészben az a legijesztőbb, hogy a delikvensek számára sokszor le sem esik, hogy milyen rossz állapotban vannak. Oxigénhiányos közegben ugyanis hajlamosak az utolsó pillanatig ép és egészséges ember benyomását kelteni, az összeomlás pedig a legváratlanabb pillanatban következhet be. Nem véletlen, hogy az Everesten elpusztult hegymászók többségét a csúcsról lefelé jövet éri utol a végzete. A sikeres csúcshódítás utáni eufória, a felfelé vezető úthoz képest ellenkező előjelű terepakadályok és persze az oxigénhiánnyal küzdő agy mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az ereszkedő hegymászó figyelme lelankad, koncentrációja gyengül, legrosszabb esetben pedig összeesik, elveszti az eszméletét.
8000 méter fölött létezik egy íratlan szabály, miszerint csak akkor menthető valaki, ha képes talpra állni. Ilyen terepviszonyok és klíma mellett még egy egészséges ember számára is lehetetlen vállalkozás 70-80, adott esetben 90-100 kilogramm holtsúly lecipelése valamelyik táborba, ráadásul ahogy azt korábban említettem, ebben a magasságban egészséges ember, mint olyan, nem létezik. Nem véletlen tehát, hogy az útközben halálos balesetet szenvedett, vagy végkimerülésben elhunyt hegymászók holttestét csak a legritkább esetben sikerül lehozni a hegyről, amely ezzel a világ legmagasabban fekvő kvázi temetőjévé vált. Pillanatnyilag körülbelül 120 holttest található az Everesten, melyek elmozdítására a fentebb említett okokból nincs lehetőség. A mászók minden egyes csúcstámadás alkalmával elhaladnak a fagyott holttestek mellett, amelyek néma mementóként emlékeztetnek mindenkit arra, hogy a „fel is út, le is út” itt nem feltétlenül érvényes. Néhányan közülük olyan frekventált útvonalak mentén fekszenek, hogy már-már tereptárgyakként tekintenek rájuk, többen pedig nevet is kaptak az évek során.
Az úttörő (George Mallory)
Az első európai, aki társával, Andrew Irvine-nal együtt 1924-ben, Sir Edmund Hillary és Norgay serpa előtt potom 30 évvel vélhetően feljutott a Mount Everestre. Holttestét azonban csak 75 évvel később, 1999-ben találta meg egy expedíció 8100 méteres magasságban. Mallory és Irvine sikeres csúcshódítására nincs közvetlen bizonyíték, de több figyelemre méltó részlet is ezt támasztja alá. Mallory lánya például elmondta, hogy apja egy családi fotót vitt magával az útra, amit a csúcson akart elhelyezni, a fényképet azonban nem találták meg a halottnál, pedig a hegy sajátos klímájának köszönhetően a holttest és ruházata egyaránt meglepően ép maradt, ráadásul a párost kísérő Noel Odell az azóta Third Step néven ismert sziklalépcsőn (kb. 8700 m) látta őket utoljára.
Green Boots (Zöld bakancs)
A barlang egy pár rikító zöld Koflach bakancsban megfagyott indiai hegymászóról, Tsewang Paljor-ról kapta a nevét, akinek holtteste az északi oldalon vezető mászó útvonal közvetlen közelében fekszik. A mellékelt videón jól látszik, hogy az út mindössze néhány méterrel kerüli el a sekély barlangot.
Sleeping Beauty (Az alvó szépség)
Polgári nevén Francys Arsentiev, az első amerikai nő, aki 1998-ban oxigénpalack nélkül hódította meg a csúcsot. A statisztikákban hiába keressük a nevét, hiszen azokban csak a sikeres csúcstámadásokat jegyzik, melyek feltétele, hogy a mászó élve lejut az alaptáborba. Mrs. Arsentievnek és férjének ez nem sikerült. Francys teste kilenc éven át lógott a csúcs közelében kifeszített biztosítókötélen, míg végül 2007-ben egy Ian Woodall nevű veterán hegymászó kiszabadította és a túraútvonaltól távolabb helyezte el a holttestet.
Futottak még
Igyekeztem minél több adatot összegyűjteni az Everesten szerencsétlenül járt hegymászókról, de értékelhető információt csak a leghíresebbekről találni. Nyilván léteznek jobb minőségű fényképek is és biztos vagyok benne, hogy akik már jártak odafent, sokkal többet tudnának mesélni erről az egészen különleges temetőről, de gondolom kegyeleti okokból megtartják maguknak, úgyhogy aki a végére akar járni a történetnek, az kezdhet gyűjteni a saját expedíciójára...